nem tudom hol vagyok
egy biztos
megint csak fákat és felhőket
férfiakat meg nőket rajzolok
az agyamba vésem őket
és valami időtlen prés
öleli-facsarja homloklebeny rajzlapom.
az asztalon pár emlék
heroikus ragyogása
elővillan egy könyv alól
készül a tökéletes álom:
két ecsetvonás összeér
bezárul és úgy marad.
de azért villanyoltáskor
egy fotelba süppedve
árnyékuk tovább rajzolom
tépem
gyűröm
aztán kidobom
majd forrón előkerül újból
sír-lobog
zeng a dal
kis kobaltkék gitáromon.
nem menekülhetek
míg el nem fogy 
homloklebeny rajzlapom.