Mikor még fényes öntudatlan

Üvegburokban éltem

A szappanbuborékok pukkanása

Is álomnak tűnt

Mert mindig láttam új

Csodát,

Mit mások unottan vettek

Tudomásul

Rám épphogy lenéztek

S nem értették, amit

Én

Hogy az üvegburokban

Ópiumfelhőkről lógatom

Alá végtagjaim

A semmibe

S mégis jó volt

Mert templomi

Révedt áhítattal

Nézetem mindent

Bárcsak…

Nem, nem merek

Újra gyermeklétbe zuhanni

Tágult világokat összezsugorítani

Nem lehet…

Egy tiszta forma lépett

Át néma ház

Küszöbén

S rettentő növekedésnek

Indult

S sosem árulja el

Honnan jött

Vagy tart-e valahová

Csillagi mindenségekbe

Tör

Vagy rég elfeledettnek hitt

Zugokban fészkel

Azt tudom, szívesen

Fogyaszt sós

Romokat

E tengődő óriás

S megpihen suttogó

Nyárhírnökön

Vagy táncot lejt

A kandallóban

S rátelepszik hajszálamra,

Megbúvik körmöm alatt

Nem kér belőlem

Tudja, mit kell tennie

Ha elcsitulok

Más nótáját fújja

Felmarkol és sötét

Dobozba zár, ha

Nem figyelek.