VII.
/Láng Kitti/
Mikor még fényes öntudatlan
Üvegburokban éltem
A szappanbuborékok pukkanása
Is álomnak tűnt
Mert mindig láttam új
Csodát,
Mit mások unottan vettek
Tudomásul
Rám épphogy lenéztek
S nem értették, amit
Én
Hogy az üvegburokban
Ópiumfelhőkről lógatom
Alá végtagjaim
A semmibe
S mégis jó volt
Mert templomi
Révedt áhítattal
Nézetem mindent
Bárcsak…
Nem, nem merek
Újra gyermeklétbe zuhanni
Tágult világokat összezsugorítani
Nem lehet…
Egy tiszta forma lépett
Át néma ház
Küszöbén
S rettentő növekedésnek
Indult
S sosem árulja el
Honnan jött
Vagy tart-e valahová
Csillagi mindenségekbe
Tör
Vagy rég elfeledettnek hitt
Zugokban fészkel
Azt tudom, szívesen
Fogyaszt sós
Romokat
E tengődő óriás
S megpihen suttogó
Nyárhírnökön
Vagy táncot lejt
A kandallóban
S rátelepszik hajszálamra,
Megbúvik körmöm alatt
Nem kér belőlem
Tudja, mit kell tennie
Ha elcsitulok
Más nótáját fújja
Felmarkol és sötét
Dobozba zár, ha
Nem figyelek.