Belegyalogolni a pasztellrajzolatú

Krétaalkonyatba

Feltörni a szavak

Csendjét, 

Mert megszakad tőled

Az alkony és

Elhalványul a kép

Az üresség megmarad

Minden mozdulatodban 

Oly kincsek után kutatsz,

Miket megtettek

Titoknak

Csillaghajú sövény lobban

A karcsú asszonyok

Árnyékában

De neked üres minden

Neked nem szebb s nem

Rosszabb oltalom kőhalom ölénél.

Fonódó árnyas csend fojtogat

A legmélyebb utakon

S kerek nevetések nem csillámlanak

Ezüstfényben.

Ne légy az elégedetlen könnyező

Asszonya

Ne kapj felém

Mert én tükrömben nem

Kelhetsz táncra

Magam láncát megszolgáltam

Ne bánkódj,

Mert az aranytulipánok

Mind neked csilingelnek

Nem úgy, mint gyöngyöző

Mélyek fodra

Mit csak én bírok,

Ki eladta magát

Olcsón.